2010. február 19., péntek

Baráti beszéd

Egy vagy mindazzal, amit elvetélnél.
Egy vagy mindazzal, amit majd kiállsz.
Szöknék, el, mint aki anyját megölte.
Mert hagytalak meghalni Téged is.
Magánügy, mely csak rátok tartozik?
Heves közönyben
alázatosan szenvedek, mint egy muzsik.
Egy vagyunk azzal, amit elvetélnénk.
Egy vagyunk azzal, amit majd kiállunk.
Bárhogy forgatnám, – nemtelen, üres
jövő emészt: mocskos kórházi ágy,
fáradt, fásult és részvétlen személyzet.
Rettegés, hogy nincs tiszta lap,
nincs újraróható, – nekünk
nem hasad más, közös idő.
Megtudtad: égvájó barátaink raja
átenged a földnek, kiad a pusztulásnak.
Harc nélkül híg, hamis a hűség.
Serény hospice-csapat az angyalok kara.
Tudom, más voltál, mint akit szerettünk.
De csak az idegennek,
és csak a nemlét röntgensugarában.
Bent sötét, fehér istenrajzolat vagy.
Ki hallgatott rád, ki hajlott szivére?
Ahányszor fényképedre nézek:
becézett részletekben
odavetlek egy gázkazán világnak.
Mindenki idegent szeret.
Egy másikat. Nem azt, akit.
Csak tapogat a vakszerelem fénye,
világtalanul alakít.
Eltartottál magadtól,
akár a fellobbant gyufát.

II
Merre hulltál bölcs-savanyú mosollyal,
hol van értő és panaszosra vásott
arcod? Itt a lágy beaujolais-i tájban
kérdem a fénytől –
úgy libeg, akár a hajad, mikor még
épen éltél, vagy legalábbis éltél.
Tépd ki sérelmek fene tüsketűit!
Istened immár,
Isten a tanúd. Ne remegj, nem írok
nekrológot, gyász-sorokat s azért is
légy nyugodt: a rák tovatűnik, és nincs
versre ma szükség.
Hogyha mégis kell, ne szorongj, terólad
folyton írok, mást se teszek. Temetlek.
Én a bánatom, kutyakoncom, óvom.
Féltem a múltam.

III
Megvontad magad, meg, mindenkitől.
Ki véd engem e megvonás elől?
Egy vagyok azzal, amit elvetélnék.
Egy vagyok azzal, akit nem találok.
Nem tudtam, hogy halálod
életfogytiglani.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése