Hiába tanulunk meg beszélni. Mert először is nem tudjuk kimondani azt, ami a lelkünk mélyén él. Elhallgatjuk, vagy mást mondunk helyette. És ha nagy nehezen sikerül is végre kimondani: a másik nem érti meg. A szavakat érti, persze. A mondatokat is. Csak ami a szavaink mögött rejlik, vagyis a lényeget, azt nem érti.
...
Mást teszünk, mint amit mondunk, mást mondunk, mint amit gondolunk, és mást érzünk, mint amit józan eszünkkel tudunk...És hogy ezek a lelki rétegek szétcsúsztak bennünk, mint egy vulkán fölött a talaj, arról fogalmunk sincs.
Van a kimondott szöveg, amit a fülünkkel hallunk és az eszünkkel értünk - és van a "szövegalatti", vagyis a lényeg, amit nem hallunk és nem értünk.
Vagy nem akarunk érteni!
Ilyen is van!
Hogy az ember lelki lustaságból, gyávaságból vagy érdekből nem óhajtja megérteni, amit a másik valóban üzen neki - inkább elhiszi a hazugságot.
...ilyen az élet: hamiskártyázás. Hogy csakis a felszín van, önérdek, szerepjátszás, viselkedés, kölcsönös becsapás és önbecsapás.
Itt ugyanis az a nagy veszély fenyeget, hogy a lelkünk valósága felhozhatatlan mélységbe süllyed.
És élünk, és meghalunk - de már fogalmunk sincs, hogy miért.
Igen, egy élet telhet el úgy, hogy a lelkünk mélyvalósága meg se szólal.
S ha véletlenül mégis - mert feltör, vagy gejzírként kirobban belőlünk valami igaz -, a másik nem hallja meg.
Ez az állapot az, amikor már semmi közünk sincs egymáshoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése